/
177 Views0

Embertelen – Mi teszi emberré/embertelenné az embert?

Embertelen: Naszreddin Hodzsa mondásai közül az egyik kedvencem a következő: „Többre tartják az öltözetet, mint az embert.” A mesében Naszreddin, szerény körülményeihez mérten, szegényes ruhában megy el egy esküvőre. Teljes közönnyel ültetik le a legszegényesebb asztal legtávolabbi sarkához. Ezt látva Naszreddin elmegy az egyik barátjához és megkéri, hogy adja neki kölcsön a legszebb ruháját. Még egy bundát is felölt, majd visszatér a mulatságba. Ezúttal a násznép figyelmesen körülveszi és a legjobb asztalhoz ültetik. Csodálkozva nézik, amint ruhája ujját kezdi az ételbe mártogatni. Kérdésükre, hogy mit művel, Hodzsa igen egyszerűen válaszol: „Meghívom a ruhám, vegyen részt a lakomán, mert a ruhát csodálva nézik, de az embert nem tisztelik.”

Mi teszi az embert emberré?

Mi teszi a mellettünk levő embert emberré? Egy ruha? A társadalmi helyzete? A vagyon? A kinézete? Sajnos túlságosan is jól ismerjük a választ, mert sok esetben mi magunk is hasonló kritériumok szerint ítéljük meg embertársainkat. Ez a helyzet annyira régóta fennáll, hogy időszámításunk első századaiból is maradtak ránk erről szóló feljegyzések. Az első keresztény gyülekezetekben is megtörtént, hogy a gazdagok a legjobb helyeket kapták, a szegények pedig csak a földön, illetve mások lábánál ülhettek (Jakab levele 2:2-3). Annak ellenére, hogy Jakab apostol nem értett egyet ezzel a helyzettel, a szokás napjainkig fennmaradt, egyre visszataszítóbb formát öltve.

embertelen

Egy kísérlettel próbáljuk meg bemutatni, hogy milyen méreteket ölthet az emberek megítélése külső jellemzőik alapján.

Egy farmernadrágba, kötött pulóverbe, nagykabátba és a szemébe húzott téli sapkába öltözött fiatalember összegörnyedve köhögött az egyik metróállomáson. Egyszer csak a földre esett és időnként gyenge hangon segítségért kiáltott. Az emberek érdektelenül haladtak el mellette, egyesek felé sem fordultak, mások vetettek rá egy-egy csodálkozó pillantást. Azonban senki nem állt meg, hogy megkérdezze, mi történt vele vagy mentőt hívjon. Mintegy 7 perc telt el így. Végül a fiatalember felállt, majd tehetetlenül vállat vont, miközben a szemből filmező rejtett kamera felé fordult. Minden hiába! Senkiben nem sikerült sajnálatot, de még aggodalmat sem keltenie. Embertelen volt?

Jött az öltöny és a nyakkendő!

Később ugyanaz a fiatalember, ez alkalommal elegáns ruhákba öltözve, öltönyben, szemüveggel, ápolt hajviselettel jelent meg ugyanazon a metróállomáson és eljátszotta az előbbi jelenetet. Összegörnyedve köhögött, majd a földre esett, de még mielőtt segítségért kiáltott volna, egy nő gyorsan odasietett és megkérdezte: „Uram, jól érzi magát? Szólaljon meg! Mi történt?” A jelenetet több alkalommal eljátszották és minden esetben akadt segítő szándékú ember.

Mi válthatta ki ezt a változást? Vajon első alkalommal csak szívtelen emberek jártak arra? Nem hiszem! Minden korosztályból és minden társadalmi osztályból voltak ott emberek. Ez inkább annak az embertelen módnak a szemléltetése, ahogyan mi az embereket külsejük alapján megítéljük.

Mi teszi az embert embertelenné?

A fenti jelenettel kapcsolatban önkéntelenül is feltesszük a kérdést: Hogyan viselkedhetnek ennyire embertelenül az emberek, hogy ne mutassanak szikrányi együttérzést? Biztos vagyok benne, hogy egy állat szenvedése mindenkiben könyörületességet keltene, mert egy állat ugyebár ártatlan. De az ember? Bűnös, vagy sem, megérdemel vajon ennyi közönyt?

Most furcsa területekre kalandozunk. Akár tudatában vagyunk, akár nem, társadalmunk olyannyira megosztott, hogy szinte két, egymással párhuzamos társadalomról beszélhetünk. Ez a megosztottság pedig nem a faji különbségekből, hanem a társadalmi helyzetből adódik. Egyfelől vagyunk mi, a normális emberek, másfelől pedig vannak ők, a kábítószerfüggők, a hajléktalanok, a szegények, a külvárosiak, a cigányok stb. Sajnálatos módon a társadalom egyik része láthatatlan. Nem nehéz kitalálni, hogy melyik.

embertelen

Elfordítjuk a fejünket, amikor elmegyünk mellettük. De nem feléjük tekintünk, hanem az ellenkező irányba. Nem akarjuk látni őket, mert ha látjuk, valamilyen szinten felelősnek érezzük magunkat értük. Azonban, ha egy ilyen személyen segítünk, az erőfeszítést jelent, ki kell lépnünk saját komfort-zónánkból, és ezt nem kívánjuk megtenni. Léteznek erre szakosodott intézmények. Foglalkozzanak ők ezekkel az emberekkel.

Rezzenéstelen arccal…

Sőt, a legtöbb esetben már el sem fordítjuk a fejünket. Rezzenéstelen arccal megyünk el egy földön fekvő ember mellett, olyanok mellett, akik az utcán, a földön alszanak. Utat nyitunk nekik, amikor fellépnek az autóbuszra, de nem udvariasságból, hanem pusztán azért, hogy össze ne piszkolják ruhánkat, vagy ne érezzük a belőlük áradó bűzt. Egyszerűen továbblépünk és elfelejtjük az esetet. Ők élik a maguk életét, mi a miénket.

Olykor azért nem akarjuk látni őket, mert nem akarunk elgondolkodni a sorsukon. Könnyebb azt hinnünk, hogy megérdemlik helyzetüket, hogy biztosan tettek valami rosszat és annak büntetését viselik. Egy kalap alá vesszük őket. Ha ismernénk történetüket, tudnánk, hogy egyesekkel nagyon mostohán bánt el a sors, minden ellenük fordult és nem ők tehetnek róla. Akkor élettörténetük emlékeztetne arra, hogy mennyire törékeny az élet, a mienk is. Egy ilyen felismerés kimozdíthat komfort-zónánkból. Amikor nagyjából jól mennek a dolgok az életünkben, nem szeretünk ilyenekre gondolni. Ez olyan lenne, mintha esküvőre hívnánk egy gyászolót.

embertelen

Összegzés gyanánt

Ezekből a vegyes érzésekből születik meg a tétlenség, a közömbösség, az együttérzés hiánya, az embertelenség, amely az életbevágóan fontos helyzetekben is megnyilvánul, amikor talán egy emberi élet veszélyben van. Lehet, hogy a külsőségek szerint ítéljük meg az embereket, azonban semmi magyarázatot nem találhatunk azokra az esetekre, amikor embertelenül megvonjuk a segítséget a rászorulóktól. Nem föltétlenül arra gondolok, hogy aprópénzt dobunk a koldusoknak. Az ezzel visszaélők csoportja különböző módszerekkel próbálkozik kifosztani pénztárcánkat, tehát az ilyen irányú óvatosság nem elítélendő, sőt indokolt. A jó cselekedetekről szólva emberségre gondoltam, gazdasági vonatkozások nélkül. Ilyen lehet egy egyszerű telefonhívás.

A címben megfogalmazott kérdés így is hangozhatna: „Mi teszi az embert emberré?”

Ennek két vetülete van:

  • Mi teszi a körülöttem élőt emberré? (Gondoljunk itt azokra a szempontokra, amelyek szerint megítéljük az embereket.)
  • Mi tesz engem emberré? (Itt értékeljük ki saját emberségünket és azokat az okokat, amelyek arra vezetnek, hogy ezt megmutassuk vagy ne az embereknek.)

Magától értetődő, hogy a második kérdés sokkal fontosabb, mint az első. Az embert embersége teszi emberré. Abban a pillanatban, amikor a mellettem élő szenvedése már semmilyen érzést nem kelt bennem, komoly gondjaim vannak. Ezt őszintén fel kell mérnünk és megoldást kell rá találnunk. Azonban ne feledjünk el egy dolgot: ő továbbra is ember marad, de én eljuthatok ahhoz a fordulóponthoz, amikor embertelenné válhatok.

Cristinel Sava

Forrás: Élet és Egészség folyóirat: Embertelen – Mi teszi emberré/embertelenné az embert?
https://www.upworthy.com/a-man-falls-down-and-cries-for-help-twice-the-second-time-my-jaw-drops/

Kapcsolódó linkek
1. Zenés vakáció – zene hatásai
2. Légzésünk titkai
3. A betegvizsgálat elfelejtett művészete
4. Egészségügyi kaleidoszkóp #4
5. A kortizol és a mindennapi stressz
6. Propolisz tartalmú aeroszolos inhalálás
7. Az Alzheimer-kór és a sült hús (roston)
8. Természetes gyógymódok a dysmenorrhoeában
9. Stresszoldó vegetáriánus receptek
10. Kezdő futók programja
11. Régi-új gyógymódok – a gyömbér jótékony hatása
12. Ménesi tapasztalat – a legjobb dolog, ami az életemben történt
13. Rákszűrés a nőknél
14. Bosszú – Nem tárgyalok! – Páros bonyodalmak
15. Embertelen – Mi teszi emberré/embertelenné az embert?
16. Gyereksarok: Álomvakáció – tanuljunk mások kárából